A kis bőgőmasina

2010 december 1. | Szerző: prücsök23 |

 Régen írtam, aminek egyszerűen az az oka, hogy a múlt héten továbbra is infózárlat volt. Csak a gyarapodásáról számoltak be a nővérek telefonon, és volt ugyan néhány kísérletem, hogy esetleg többet megtudjak, mindig azt a választ kaptam, hogy a helyzet változatlan. Ami nem rossz, csak kevés.
Tegnap aztán irány az autópálya és mentünk a mi kis hercegnőnkhöz. Már megvan a szokásos rituálé. Szendvicseket készítek az útra, mindig ugyan azon a benzinkúton állunk meg,stb. ha mindent ugyan úgy csinálunk, akkor nem lehet baj… Mivel rutinos látogatók vagyunk a koraszülött osztályon, csak egy pólóban mentünk be az osztályra, mégha odakinn havazott is. Mikor beléptünk a kettes boxba, örömmel láttam, hogy nem vezet oxigéncső az inkubátorba,aztán szomorúan konstatáltuk, hogy ez nem is a mi inkubátorunk. De akkor hova lett Nati?? Átkerült a hatos kórterembe, fogalmam sincs, miért, nem is fontos.  Legszívesebben inkubátorostul magamhoz öleltem volna!!! Megnőtt, láthatóan hosszabb lett a bébink. A nővér felénk fordította, hogy láthassuk. Ennek nem nagyon örült a tökmag és elkezdett sírni(!), na jó nem sírni, hanem ordítani! Mi meg pislogtunk egymásra, hogy most mi baja??? Mintha még sosem láttunk volna kisbabát sírni. Csak símogattuk és símogattuk, néha kicsit megnyugodott. Szeretném azt hinni, hogy attól, hogy beszéltem hozzá vagy az érintésemtől. Határozottan tettszett neki, mikor Apa a hajacskáját símizte, ahogy elvette a kezét, kezdődött a nyekergés. Ajaj, mi vár ránk! A főnővér mondta, hogy szívesen a karomba adná, de mivel még mindig oxigénen van  ezt nem teheti. És akkor arra gondoltam, hogy nem baj, mikor legközelebb jövök, már biztosan egyedül szuszog, segítség nélkül és akkor végre a karjaimba tarthatom. Erre kell gondolnom, mert ha azon agyalok, hogy itt ez a kis mazsola, már két hónapos és senki még igazán meg nem ölelte, senki nem ringatta, a kinti világból eddig csak csöveket, szúrásokat és más fájdalmas ingereket észlelt, ha ezen gondolkodom, akkor megszakad a szívem! Azt hiszem, apáé most egy kicsit meg is szakadt, mert szinte láttam az óriási gombócot a torkában, ahogy ott toporgunk a kislány mellett, ő keservesen sír, mi meg nem nyugtathatjuk meg. Ez az ösztönök megerőszakolása, azt hiszem.  
A doktonő nagyon szívélyes volt, szerencsére semmi nagyon rossz híre nem volt. Mivel Nati még mindig oxigén függő, ezért krónikussá nyílvánították, de szerinte ez egy enyhe fokú BPD. Tegnap még nem kapták meg az aznapi szemvizsgálat eredményét. Volt a múlt héten agyi ultrahangon is,nincsenek ciszták, szerencsére!Ja, azt nem mondtam, hogy 1375 grammos a kis ducibabánk. Ami jó hír, hogy sikerült Natit benyomnia egy nálunk új programba és megkaphatott egy nagyon drága védőoltást,ami segít megelőzni a legtöbb légőti fertőzést koraszülötteknél. Hat hét múlva kell megkapnia  a következő adagot, az orvosunk szerint majd   BEHÍVNAK  bennünket!
 Hullafáradtan, de mégis elégedetten értünk haza. Elmeséltük Nikinek, hogy a kishúga milyen morcos volt ma, megmutattuk a nagyszülőknek a fényképeket és már tervezzük a következő látogatást!