Két lépés előre, egy hátra

2010 október 18. | Szerző: prücsök23 |

 Csak bámultam a földön a faleveleket. Szemerkélt az eső, én ballagtam a villamoshoz és képtelen voltam felemelni a fejem, csak néztem az elázott, sárga leveleket. Ma nagyon nehéz szívvel jöttem ki a kisbabánktól. Olyan jól alakultak a dolgok, hogy már előre elképzeltem, ahogyan fekszik az inkubátorban, láthatóan gyarapodott, és talán már a szemecskéjét is megláthatom. Egész éjjel erről fantáziáltam,gondolkodtam, miket kérdezek majd az orvosunktól, az izgalomtól alig aludtam.
Míg előkészültem az intenzív bejáratánál, kérdeztem a nővért,hogy fényképezhetek-e, becsúsztatva a mobilom a szoknyámba. Aztán, ahogy bevezetett a mi inkubátorunkhoz, szomorúan láttam, hogy megint teli vagyunk csövekkel. Még mindig annyira csöpp, olyan sovány, az összes bordáját látom.Halványrózsaszín bőre alatt az erek átlátszanak, szúrásnyomok a karjain :-(. Ilyenkor nem jó, hogy egészségügyis vagyok, mert látom a háta mögött a kiskefét és tudom, apneái vannak, elfelejt szuszogni,stimulálni kell. Nézem a hasiját, látom, fel van puffadva. A doktornőnk ráadásul valami továbbképzésre ment pár napra. Az új doktornő is barátságos, de idegen. Mondja, hogy az éjjel nem volt jól Nati. Vissza kellett tenniük a pozitív nyomásos oxigénre(PEPre vagy mire) és nem etetik szájon keresztül, mert leállt az emésztése is. Biztosan látta a rémületet a szememben, mert mindjárt folytatta, hogy mindez várható egy ilyen kicsi és éretlen koraszülöttnél. Még beszél valamit, de én már nem értem.Valami tüdőgyulladást emleget, de nem értem jól, hogy ez most új dolog a tüdejével vagy régi, és kezd krónikussá válni. Nem tudom, a maszkomra az izzadság csepeg vagy a könnyeim. Csak nézem, ezt a kis lényt, ahogy kalimpál a kezeivel és a lábikóival, a szájából szonda lóg, folyik a kis habos nyála mellette , tömködi az öklét befelé, és arra gondolok, éhes. Ne is tudom, éhes-e egy ,,ilyen” gyerek. Próbálom elhallgattatni belül a hangokat, amelyek azt monják, hogy ezt én tettem, miattam szenved. Remélem, nem fáj neki nagyon… Legszívesebben zokogtam volna, de ehelyett csak símogattam a babámat, az arcát, fejecskéjét, bőrét, mindenütt , hátha érzi, hogy itt vagyok, hátha tudok neki egy kis erőt adni. Mondom neki, hogy gyerünk kicsim, ne add fel! Közben meg magamban néha arra gondolok, hogy én feladom , egy csepp erőm sem maradt! De holnap újra reggel lesz, délben pedig újra tárcsázom a klinikát és akkor jó híreket kell, hogy halljak, mert nem lehet, hogy holnap is rossz híreket kapjunk. Biztosan erőre kap a kismadarunk.
Azért, csináltam pár képet Apának. Legközelebb vele megyek!