Kezdet vagy folytatás???

2010 október 9. | Szerző: prücsök23 |

 A második terhességem, huszadik hetében jártam, amikor még minden tökéletes volt! Legalábbis az összes orvos szerint, akik figyeltek rám. Az előző terhességem preeklampszia miatt fejeződött be koraszüléssel, ezért óvatosan kezeltek, annak ellenére, hogy a nőgyógyászaim szerint, minimális az esély rá, hogy megismétlődjön.
A 23. héten már kezdtem gyanakodni…. Mire feleszméltem, már megint a klinikán feküdtem,hálát adva minden  napnak, amíg a kislányunk a pocakomban mardhat és míg a veséim is kitartanak. Aztán egy napsütéses délután a doktornőm véget vetett a reményeimnek. Másnapra kiírtak császárra, megmentve ezzel az én életem és bizonytalanná téve annak a kis lénynek a sorsát,akit még akkor nem ismertem!
Pontosan két héttel ezelőtt született meg Natália, 660 grammal, 35 centivel és nagy életakarással.Még nem töltöttem be a 28. terhességi hetem.
Mikor felébredtem az altatásból, az első kérdésem az volt, hogy él-e a kisbabám? Őszintén, nem tudtam, milyen válaszban reménykedem. Életet adni csoda, de már tapasztalt korababás anyuka vagyok és tudom, mit jelent ilyen esélyekkel indulni!Képtelen vagyok még csak leírni sem, mik lehetnek a szövődmények,milyen nehézségeink adódhatnak. Minél többet tudsz, annál nehezebb talán… Kavarognak a gondolatok a fejedben, hogy talán , meg tudnál bírkózni egy magzat elvesztésével, hisz otthon van egy csodás kislányod. Hibáztatod magad, amiért mindez történik, hogy mindennek kiteszed a családod. Aztán reménykedsz, hog megtörténhet még egyszer a csoda és teljes életet adhatsz egy  emberkének. Közben választ nem kaptam, nővérek ilyen információkkal nem szolgálnak, még akkor sem, ha kolléga vagy. És akkor megjelent az ajtóban egy szőke doktornő, kezében kis hordozható inkubátorral, benne pedig a gyermekkel, a lelkem egy darabjával és közölte,hogy a neonatológiai klinikára viszik, vitális baba és láthatom egy pillanatra. És többé már nem volt magzat, hanem  a mi gyermekünk lett,akitől nem tudok és nem is vagyok hajlandó elbúcsúzni!!!
Két hét. Van akinek rövid idő, van akinek egy örökkévalóság. Nekünk minden nap kín, de ugyanakkor remény is!
Ma újra láthattuk a kislányunk! Másodszor tettük meg a többszáz kilómétert, hogy megérinthessük vékony karocskáit, hogy próbáljuk átadni a szeretetünk néhány szóval és érintéssel. A doktornő minden szaván csüggünk. Örülünk, mert próbálkozik már egyedül is szuszogni, remélünk, mert már elérte a 700 grammot, aggódunk, mert nem kakil és büszkék vagyunk, mert egy szepszist már legyőzött.

Aztán, a hazafelé úton győzködjük egymást, hogy van remény, mert milyen erősnek néz ki, latolgatjuk az esélyeket, pedig igazán, csak Isten tudja, mik a tervei vele! Annyi minden van az ember fejében ilyenkor, hogy hiába hullafáradt, még éjjel egykor is csak pörög az agya és zakatol. Gondolkodom, azon, amink van és amink lehet… Küzdeni fogunk vagyis már küzdünk és  soha nem adjuk fel!